mindennapimese

Nem fogok soha ilyet tenni, mint most: magamról írok olyan nyíltsággal, amit nem tudom, hogy ki az, aki meg fog érteni. Talán az az egy, aki megszelídített vagy aki meg fog szelídíteni. Rengeteg dolog ragadt bennem így is, rengeteg gondolat, de egészen biztos, nem számítanak, mert ami „igazán lényeges, a szemnek láthatatlan”. Mindig tudtam, hogy így van, és tényleg! Minden szavamban, minden gondolatomban, amit megírtam, minden szépségben és hibában ott vagyok én magam. És hogy ez kinek jelent bármit is? Őszintén nem érdekel, de bízom abban, hogy mindenki felleli saját magát a sorokban vagy a sorok között. Ez a fontos.

Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a világban egy fiú. Ez voltam én. Éppen olyan életet éltem, mint bárki más, mégis valami különleges fény tündökölt a szememben. Mind ezt érezzük. Még szerencse. Ettől leszünk különleges emberek a Földön, és ettől leszünk különlegesek azok számára akik látnak minket, akik megszelídítenek bennünket. Igen, szándékosan használtam ezt a szót. És ha minden igaz, mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa, a Kis Herceg igaz, tiszta és megrázó élménye jut majd eszébe. Ez a szándékom. Számtalanszor jártam a Kis Herceg bőrében én, Dávid. Számtalanszor néztem a csillagokra úgy, ahogy az ember, a pilóta, akinek hiányzik a Kis Herceg. A Kis Herceg aki éppen a virágának lényegét értette meg Földi ittlétében. Ma velem történt meg az a csoda, hogy a Kis Herceg sorsa, tapasztalata végére értem-talán énmagam is felnőtt lehettem egy kicsikét.

Soha nem felejtem el azt, amikor Balázs elolvasta nekem egy múzeum kertjében kedvenc élethősöm történetét. Olyan tisztán és frissen él bennem, mintha az előbb tette volna meg, pedig tulajdonképpen ezzel én adtam számára a kis herceget és talán az élet fintora az, hogy utoljára is ezt kapta tőlem, vagy én kaptam tőle…nem is tudom.

Talán az élet megteszi helyettem, hogy ne kelljen annyira megaláznom magam, hogy Dávidnak megfejeljem ajándékomat ezzel,amit én írtam, ami annyiban különbözik az eredetitől, hogy a romlottságomat is tartalmazza, és ezt ne nekem kelljen átadnom számára. Talán lesz annyira kegyes a sors, hogy hozzásegít ahhoz, hogy úgy jusson el hozzá, hogy ne én adjam át számára.

Nem vagyok író, ez látszik, nem vagyok jó és nem vagyok rossz. Csupán olyan ember tudok lenni, mint bárki más. Minden meg van bennem, ami bárki másban is. Hús-vér ember vagyok szívvel, ésszel, hazugsággal, tisztasággal, önzőséggel, önzetlenséggel, büszkeséggel és annak feladásával.

Most pedig segítségül hívom ismét inspiráló könyvem, hogy megnyílhassak: „-Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!”

Nos, azt hittem, én ezt értettem mindig, amikor olvasom, de tudom, hogy most értettem meg igazán. Szeretünk valakit, valamit, aztán továbbállunk, mert nem értjük, mert nem ők vagyunk, hanem saját magunk. Vágyunk mindenféle dologra, talán meg is kapjuk, de úgy is elveszítjük, mert képtelenség fiatalon szeretni. Ó, nem, nem szerelemről beszélek. Kizárólag arról beszélek, ami oly fontos az életben: ami a szemnek láthatatlan.

Nyilván ezt sem értik a felnőttek és mégis értik egy kicsit. Szinte biztos, hogy ez így van jól. Hogy virággal álmodok-e az éjjel betegen vagy a ládával, a báránnyal, vagy a nevető csillagokkal még nem tudhatom. Felnőttként azt mondanám, hogy egyedül fogok aludni, ha pedig kinyitom a szemem, a szívem: akkor azzal az eggyel, aki megszelídített egyszer és mindenkorra.

Egy nagy cirkuszi sátor csillogása mellett egy elkerített részben Polly, a krémszínű paripa várta, hogy színpadra kerüljön. Pollyt már gyermekkora óta arra szoktatták, hogy különféle produkciójával kápráztassa el az embereket. Érezte, hogy lassan az ő ideje jön és megmutatja azt, amit tanult és a végén ha elég ügyes volt, jól lakhat. Ennek reményében Polly már csak az ételére tudott gondolni. Nagyon szerette a szénát és gyümölcsöt, amit kapni szokott. Kicsit talán torkos is volt. Ám amikor éppen nem szerepelt, mindig valami csintalanságon járt az esze. Hugónak, a fekete paripának el is mesélte gyorsan tervét:

– Hugó én ma, amikor meg kellene fordulnom, én úgy döntöttem, hogy megfordulva futok két kört az irányban visszafelé. – büszkélkedett.

Hugó egykedvűen hallgatta a kis Polly tervét, aki részletesen beavatta tervébe. Amikor már nem bírta hallgatni Polly csacsogását rámordult:

– Majd meglátod mit kapsz érte… üres lesz a poci pici Polly!

-Jaj Hugó, te mindig olyan maradi voltál. Majd meglátod, hogy dupla adagot kapok, mert valami újat csinálok.

– Azt meghiszem – hagyta rá először, de aztán rájött, hogy jobb, ha figyelmezteti a kis Pollyt, és visszarángatja a földre, mert ő már tudja, hogy hogyan reagálnak idomárjai ilyenkor – Figyelj kicsim, jobb, ha nem próbálod meg, mert éhes leszel a végén. Nem emlékszel, amikor Bertus próbált újdonságot? Szegénykémet úgy megverték, és ami fontosabb, a lelkesedését letörték, hogy azóta soha nem próbálta meg újra.

-De engem nem fognak, majd meglátod! -vágott vissza. Hugó úgy érezte, hiába tudja, hogy így lesz, amíg ő maga meg nem tapasztalja nem tud mit tenni. Makacs egy teremtést volt a kicsi Polly.

Hamarosan el is jött az ő ideje és pontosan mindent beváltott ahogy eltervezte. Várta a jutalmat, de az idomárja annyira megrémült, hogy zavarában ütni kezdte. Polly nem értette a helyzetet és fájt neki, de jobban fájt az, hogy Hugónak lett igaza, de már késő belátnia.

Amikor a produkciónak vége lett, az idomár dühösen ordított Pollyval a színfalak mögött. Polly belül zokogott, hogy rosszul döntött, de büszek teremtés volt, ezért nem akarta belátni. Hugónak csak annyit mondott miközben sírni lett volna kedve:

– Nem vagyok éhes most, de jól sikerült!

Hugó először csodálkozott a reakción, de később megérezte, hogy Polly nem boldog. Odament hozzá és úgy tett, mintha elhitte volna, de valójában érezte, hogy nem úgy történt minden, ahogy azt Polly sejtette vele. Polly éjszakai sírásai után arra döbbent rá, hogy neki van a világon a legjobb barátja, a legjobb lelki társa, mert csak ő képes mellette állni.

-Istenem, csak el ne veszítsem soha, mert többet ér Hugó aranynál, gyémántnál… mindennél. -suttogta a csillagoknak és szomorú, megtört lelke fájdalmára mély álomba szenderült a kis paripa.

Igen hűvös, friss levegő volt kint. Sötét és vészjósló idő riogatott mindenkit. A házban, ami furcsa békében állt magányosan viszont éppen az ellenkezőjét ontotta magából. Bent világos volt, a kandalló kellemes meleget árasztott magából, a kandalló párkányán pedig Benji, a szürke házimacska ébredezett éppen. Benji szertartásszerűen ébredt fel. Nagy ásítás, nyújtózás, mosdás és már a következő pillanatban azt várta, hogy mi lesz a napban az a pici momentum, ami érdekessé teszi a napját. Tudta, hogy lesz valami, ami a napban biztosan szép lesz számára.

Elindult hát felfedezni a környéket. Úgy járt-kelt kimérten, mintha az egész környék egyedül az övé lenne. Méltóságteljes lépésekkel, lassan, kimérten körbenézett és eltekintve egy-egy kisebb változástól nem látott semmi mást, ami kizökkentené őt az egyensúlyából. Míg nem észrevett valakit. Ahogy egyre közeledett felé azon vette észre magát, hogy valahonnan ismerős az illat amit érzett, ismerős valami neki. Elég közel került a másik cicához, akiről egyszercsak kiderült számára, hogy nem más, mint régi cimborája. Nemrégen még együtt éltek át mindent, amit átélhet két cica együtt. Rengeteget játszottak együtt felhőtlenül, együtt fedeztek fel mindent, amit érdemes. Igazi lelki társak voltak. Volt valami megmagyarázhatatlan kapocs közöttük. Egyik játék után Benji cimborája eltűnt, amit nagyon nehezen élt túl. Nem tudta mi lett vele, mi történhetett, de egyszercsak nem jött. Benji nem hitte, hogy magától, azt hitte, történt vele valami. Rengeteget szenvedett Beji a hiánya miatt. A játékok üressé váltak, az idő ellenséggé, amit nélküle töltött, a problémák sokkal nagyobbnak látszottak, mint annak előtte. És most itt áll előtte Berci teljes valójában sértetlenül. Berci mozdulatlanul várta, hogy Benji milyen reakciót tesz felé.

-Hát te élsz? – kérdezte Benji miközben még nem is fogta fel, ami történik éppen.

-Sajnálom.- felelte kicsit megkönnyebbülten Berci miközben már annak is örült, hogy régi cimborája nem zavarja el őt rögtön. – Hibáztam! Nagyot hibáztam! Én annyira mérhetetlenül megbántam. Kérlek, mondj valamit! -kérlelte Berci kétségbeesett hangon.

– Azt hittem, hogy soha nem látlak többé. Tudod te mit éltem át? -vádolta Bercit. Majd Benji rájött arra, hogy ennek nincs értelme. Ott volt előtte Berci, és rájött, hogy ez az egy lényeges dolog van. Odarohant Bercihez és úgy megszeretgette, hogy Berci azonnal sírásban tört ki. Benji szintén. Később, amikor kicsit megnyugodtak egy rövid beszélgetésbe kezdtek.

– Miért nem adtál eddig életjelet magadról? Hogy vagy?

– Ne haragudj Benji, úgy érzetem más az utam, el kell mennem. Megpróbáltam, de időközben rádöbbentem arról, hogy úgy kerestem az újdonságot, az értelmet az életemnek, hogy nem vettem észre, hogy eddig is meg volt minden ami ahhoz kellett. Velem voltál mindig, nagyokat játszottunk, mindig mindent megtettél értem magad is sokszor beáldozva. Bocsáss meg, elrontottam. De itt vagyok, mert be kellett látnom, hogy senki más nem olyan hűséges cimbora, mint te. Nagyon megbántottalak és nagyon nehéz lehetett neked és csak azt remélem, hogy kedvelsz még annyira,, hogy újból megbízz bennem és soha többé nem engedlek el kedves barátom! -Eközben Berci könnyei potyogtak és Benji annyira meghatódott, hogy az övé is.

-Berci, a poklok poklát jártam meg nélküled. Éltem, de azt éreztem, hogy semmit értelme nélküled a napoknak, de most itt vagy és ezzel már bizonyítottad, hogy az átalakulásod, a szerzett tapasztalataid méltóvá tettek arra, hogy megnézzük, emlékszel-e még az egérjátékra. Gyere menjünk játszunk egérjátékot!

-Menjünk!

Elindultak a kedvenc egerészőhelyük felé és várták, hogy előbukkanjon egy egér. Nem bántották az egeret soha, csak az volt a lényege, hogy úgy kellett terelni az egeret, hogy ne a másik felé vegye az egér az irányt miközben menekülni próbált. Imádták régen ezt a játékot. Felhőtlenül játszottak órákon át. Benji igazán boldognak érezte magát, hogy előkerült legkedvesebb cimborája.

Este lefekvéskor mindketten arra gondoltak, hogy a legjobb játék a világon ez. Hálát adtak azért, hogy visszakerült életükbe a játék, a szeretet, a boldogság.

Benji megtalálta magában az örömöt, Berci pedig megtalálta az érzést, hogy milyen jó belátni, ha valami hiányzik és nem késő soha helyrehozni. Hibázhat mindenki, ha belátja később, hogy hiba volt és helyre szeretné hozni. Este a kandalló tövében így szenderült álomra a két cica.