Kint kifejezetten napsütéses október végi nap volt. A fák csak úgy szívták magukba a napsütés energiáit, az őszi leveleken a napsugarak táncot jártak jókedvűen, könnyed játszi nemességgel, amikor bent egy kis házikóban valaki nagyo jajveszékelt. Ő Bianca volt, a mosómedve, aki éppen arra készült, hogy világra hozza csöppségét. Néha a fáradtság, néha a várakozás annyira megterhelte, hogy amikor éppen nem voltak fájdalmai, szinte abban a pillanatban el is aludt. Azt sem tudta néha, hogy hol van-elvesztette tér és idő érzékét miközben csak arra próbált koncentrálni, hogy nemsokára világra jön az a csöppség, akit Mortimerrel már oly rég óta vártak. Az első pillanattól fogva, amiko kiderült, hogy Bianca csöppséget vár, megváltozott minden, amiben addig hitt. Semmi más nem lett számára fontosabb, mint várni szeretettel a kis jövevényt. Minden nap beszéltek hozzá. Mortimernek, amint volt egy kis szabadideje rögtön Biancához és a kicsihez beszélt. Együtt várták, hogy megérkezzen. Mire eljött ez a nap, már rengetegszer végigbeszélték, hogy miylen életet szánnak a kicsinek, elképzelték, hogy milyen lesz, kire hasonlít majd, és, hogy mindent megtesznek azért, hogy a legszebb élete lehessen bármelyik másik mosómedvéjénél. Csodálatos napok voltak ezek. Most pedig Bianca csak arra tudott gondolni, hogy mikor lesz vége ennek az elviselhetetlen fájdalomnak. Csak az tartotta benne az erőt, hogy Mortimer mindvégig mellette volt. Szegény az a tehetelenségtől, az aggodalomtól elég furcsán viselkedett. Néha kétségei is támadtak, hogy elég jó tud-e lenni, hogy eléggé képes-e segíteni kedvesének.
-Bianca! -szólt Mortimer egy elesetebb pillanatában- Nagyon szeretlek! Tudod, hogy sohasem mondtam még ezt senkinek. Tarts ki drágám, nemsokára minden rendben lesz és Te leszel a legboldogabb mosómedve a földön! -nyőgte ki végül Mortimer teljesen őszinte hangon, kicsit zavartan félve attól, hogy ne hogy olyat mondjon, amivel kedvesét felbosszantja most, amikor így is nagyon nehéz neki.
-Jaj, nagyon fáj – nézett segítséget kérő szemekkel Mortimerre Bianca majd folytatta- Tudom, kincsem, tudom! Az, ami minket összeköt, nem ér fel semmivel sem a földön és most hamarosan itt lesz a csemeténk, akit annyira fogunk szeretni, mint senki mást a földön. Jaj! – kiálltott fel egy újabb fájdalomtól.
-Jaj, most mit csináljak? Mit tudok segíteni? -majd hangszínt váltott-Á, én addig elmegyek addig kóborolni, amíg itt leszel -viccnek szánta persze, mert azt gondolta, hogy a feszültséggel teli pillanatokban csak a vicc segíthet, de annyira erőltetett volt, hogy Bianca nevetni sem tudott rajta. Viszont felismerte kedvese törekvését, ezért mosolyogni próbált.
-Megyek veled -felelte, csak várj még pár percet, összekapom magam – próbált kicsit Bianca is engedni a viccelődésnek.
-És mi lesz a kis pocaklakóval?
-Természetesen velem jön, mást úgy sem tehet -mosolyodott el Bianca majd hirtelen felkiálltott egy újabb, erős fájdalomtól- Ó, azt hiszem, hogy… -és egy nagyon hangosat kiálltott és már a következő percben ott termett előtte egy piciny, szinte szőrtelen “valami” ahogy ők hívták. Megszületett a kis jövevény.
Mortimer szinte elájult az elmúlt egy perc eseményei láttán. Felváltva érzett félelmet, aggodalmat, tehetetlenséget. Szinte pillanatok alatt váltakoztak az érzelmei. Ő apuka lesz, a jövevénnyel minden rendben lesz-e, mi lesz, ha nem fogja őt szeretni a kicsi… de sok idő nem volt erre. Bianca szinte azután, hogy világra hozta a csöppsége, annyira kifáradt, hogy majdnem elaludt, de azért annyi energiája maradt még, hogy megkérdezze Molimert, hogy minden rendben van-e picivel:
-Drágám! Minden rendben?-fordult Bianca Molimer felé- Négy lába van és egy feje? Mutasd, hadd lássam!
-Igen, nézd! -szólalt meg Moltimer teljesen más hangon, mint aki nem is ezen a földön járna- Ő a mi picinyünk!!! -Moltimer ezek után a szavak után zokogásban tört ki. Ez volt az a boldogság könnye, amit csak az érthet meg, aki valamit várt már régóta, de nem kaphatta meg és egyszer csak ott volt előtte teljes valójában. Bianca eközben szintén zokogásban tört ki és a könyneitől alig látta a picit, de az amit látott így is elvarázsolta és feledtette vele minden korábbi fájdalmát, szenvdését. Hát ez a boldogság!
-Gyere kedvesem, pihenj meg-szólt Molimer két sírógörcs között kedvesének.-Addig én figyelek a kicsire, Te csak aludj drágám! És ha felkelsz, már ketten várunk Rád! -megsimogatta Bianca homlokát miközben a másik szeme a kicsin volt, aki szintén kifáradtan álomba szenderült.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: