Anna, az árva mókuslány

Kint esős idő volt, és a szél kellemetlenül csípős volt a mai este. Az erdő sötétebb, borúsabb volt, mint egy másik átlagos napon. Anna a kis mókuslány egyedül kuksolt az oduban, amit még a barátjával készítettek évekkel ezelőtt. Bent nem volt hideg, mégis azt érezte, hogy jó lenne betakarózni, inni valami meleget, és befelé figyelni a belső hangjaira.

Anna be is takarózott gyorsan, és arra emlékezett, amikor anyukája énekelt neki: “Kint hideg az este, bent egy kislány álmát kereste. Aludj kincsem, aludj bogaram, álmodd, hogy az életed, boldogan és szépen élheted” A dallamokat éppenúgy hallotta a sötétben, mint egykor anyukájától. Néha kicsit könnybelábadt a szeme, de töretlenül hitt abban, hogy az új nap majd elhozza neki azt a biztonságot, amit anyukája mellett érzett. Most még nem így volt. Egyetlen barátja, Gilbert járt az eszében: vajon hol lehet most, mit csinálhat. Miután ezek jártak a fejében, megrázta magát úgy, hogy még hosszú farka is beleremegett a tövétől a végéig és énekelni kezdte anyja dalát. Megfogalmazta magának, hogy az a kötelék, amit magával hozott, az tartja életben a mókust. Kiment a vackából az esőbe és élvezte, ahogy a hideg cseppek végigperegnek testén. Ekkor valami történt: neszt hallott a sötétben. Odafordult és egy teljesen bőrig ázott mókust látott maga előtt. Elég rémes állapotban volt. Anna megszólította a kétségbeesett mókust:

– Ne félj tőlem. nem bántalak. Gyere be, bent meleg van az oduban. Szeretnék segíteni Neked.

A mókus félt. Nem tudni, hogy mitől, de félt.  Nem moccant meg, csak bámult Anna csillogó, segítő szemeibe. Anna nem hagyta annyiban a dolgot:

– Gyere na. Jobb bent, mint kint, nem igaz? Na jó, kaphatsz egy forró mogyorós italt is-majd az átmelegít csak gyere.

Most már leküzdötte félelmét a jövevény és elindult határozatlan léptekkel Anna felé.

– De nem zavarok? – kérdezte ijedt tekintettel a mókusfiú. Elég megviseltnek tűnt.

– Nem, dehogyis -felelt félszegen Anna- Gyere, mindjárt jobb lesz. Hogy hívnak?

– Ábelnek.

– Miért áztál kint az esőben?

– Mert elkergettek. Rosszat csináltam, amit nagyon bánok, de nem tudtam elmondani, hogy ne haragudjanak rám. És még a télapó sem fog nekem így hozni ajándékot- panaszkodott Ábel.

-Dehogyisnem. Az az egy kérdés van: megbántad vagy sem?

-Igen, megbántam, nagyon is.

-Akkor nem lehet semmi baj. A télapó ezt tudja és ettől még jó mókus maradsz.- szögezte le Anna. – Holnap pedig mindent elintézünk otthon annak rendje és módja szerint, de most gyorsan betakarlak és melegítek Neked mogyoróitalt.

Anna gondosan betakarta Ábelt, melegített neki mogyoróitalt és bámult Ábelre. Egy hintaszékbe ült és dúdolt mindenfélét, ami eszébe jutott. Ábel lelke a a nap eseményeibe annyira elfáradt, hogy elég hamar el is aludt.

Anna pedig arra gondolt, hogy mennyire jó érzés az, hogy gondoskodhat valakiről.

Másnap elment Ábellel elmagyarázni a családjának a helyzetet, de szinte szólnia sem kellett semmit, mert az aggódás és a szeret már megtette a dolgát, és amikor Ábel családja meglátta Ábelt örömökben csak sírni tudtak, hogy épségben látják viszont Ábelt.

Ezt teszi a szeretet.- gondolta Anna hazafelé menet. Ábel pedig azóta is sűrűn látogatja Annát, mert sosem felejti el neki azt, amit érte tett. Talán azóta össze is házasodtak.