mindennapimese

Kint kifejezetten napsütéses október végi nap volt. A fák csak úgy szívták magukba a napsütés energiáit, az őszi leveleken a napsugarak táncot jártak jókedvűen, könnyed játszi nemességgel, amikor bent egy kis házikóban valaki nagyo jajveszékelt. Ő Bianca volt, a mosómedve, aki éppen arra készült, hogy világra hozza csöppségét. Néha a fáradtság, néha a várakozás annyira megterhelte, hogy amikor éppen nem voltak fájdalmai, szinte abban a pillanatban el is aludt. Azt sem tudta néha, hogy hol van-elvesztette tér és idő érzékét miközben csak arra próbált koncentrálni, hogy nemsokára világra jön az a csöppség, akit Mortimerrel már oly rég óta vártak. Az első pillanattól fogva, amiko kiderült, hogy Bianca csöppséget vár, megváltozott minden, amiben addig hitt. Semmi más nem lett számára fontosabb, mint várni szeretettel a kis jövevényt. Minden nap beszéltek hozzá. Mortimernek, amint volt egy kis szabadideje rögtön Biancához és a kicsihez beszélt. Együtt várták, hogy megérkezzen. Mire eljött ez a nap, már rengetegszer végigbeszélték, hogy miylen életet szánnak a kicsinek, elképzelték, hogy milyen lesz, kire hasonlít majd, és, hogy mindent megtesznek azért, hogy a legszebb élete lehessen bármelyik másik mosómedvéjénél. Csodálatos napok voltak ezek. Most pedig Bianca csak arra tudott gondolni, hogy mikor lesz vége ennek az elviselhetetlen fájdalomnak. Csak az tartotta benne az erőt, hogy Mortimer mindvégig mellette volt. Szegény az a tehetelenségtől, az aggodalomtól elég furcsán viselkedett. Néha kétségei is támadtak, hogy elég jó tud-e lenni, hogy eléggé képes-e segíteni kedvesének.

-Bianca! -szólt Mortimer egy elesetebb pillanatában- Nagyon szeretlek! Tudod, hogy sohasem mondtam még ezt senkinek. Tarts ki drágám, nemsokára minden rendben lesz és Te leszel a legboldogabb mosómedve a földön! -nyőgte ki végül Mortimer teljesen őszinte hangon, kicsit zavartan félve attól, hogy ne hogy olyat mondjon, amivel kedvesét felbosszantja most, amikor így is nagyon nehéz neki.

-Jaj, nagyon fáj – nézett segítséget kérő szemekkel Mortimerre Bianca majd folytatta- Tudom, kincsem, tudom! Az, ami minket összeköt, nem ér fel semmivel sem a földön és most hamarosan itt lesz a csemeténk, akit annyira fogunk szeretni, mint senki mást a földön. Jaj! – kiálltott fel egy újabb fájdalomtól.

-Jaj, most mit csináljak? Mit tudok segíteni? -majd hangszínt váltott-Á, én addig elmegyek addig kóborolni, amíg itt leszel -viccnek szánta persze, mert azt gondolta, hogy a feszültséggel teli pillanatokban csak a vicc segíthet, de annyira erőltetett volt, hogy Bianca nevetni sem tudott rajta. Viszont felismerte kedvese törekvését, ezért mosolyogni próbált.

-Megyek veled -felelte, csak várj még pár percet, összekapom magam – próbált kicsit Bianca is engedni a viccelődésnek.

-És mi lesz a kis pocaklakóval?

-Természetesen velem jön, mást úgy sem tehet -mosolyodott el Bianca majd hirtelen felkiálltott egy újabb, erős fájdalomtól- Ó, azt hiszem, hogy… -és egy nagyon hangosat kiálltott és már a következő percben ott termett előtte egy piciny, szinte szőrtelen “valami” ahogy ők hívták. Megszületett a kis jövevény.

Mortimer szinte elájult az elmúlt egy perc eseményei láttán. Felváltva érzett félelmet, aggodalmat, tehetetlenséget. Szinte pillanatok alatt váltakoztak az érzelmei. Ő apuka lesz, a jövevénnyel minden rendben lesz-e, mi lesz, ha nem fogja őt szeretni a kicsi… de sok idő nem volt erre. Bianca szinte azután, hogy világra hozta a csöppsége, annyira kifáradt, hogy majdnem elaludt, de azért annyi energiája maradt még, hogy megkérdezze Molimert, hogy minden rendben van-e picivel:

-Drágám! Minden rendben?-fordult Bianca Molimer felé- Négy lába van és egy feje? Mutasd, hadd lássam!

-Igen, nézd! -szólalt meg Moltimer teljesen más hangon, mint aki nem is ezen a földön járna- Ő a mi picinyünk!!! -Moltimer ezek után a szavak után zokogásban tört ki. Ez volt az a boldogság könnye, amit csak az érthet meg, aki valamit várt már régóta, de nem kaphatta meg és egyszer csak ott volt előtte teljes valójában.  Bianca eközben szintén zokogásban tört ki és a könyneitől alig látta a picit, de az amit látott így is elvarázsolta és feledtette vele minden korábbi fájdalmát, szenvdését. Hát ez a boldogság!

-Gyere kedvesem, pihenj meg-szólt Molimer két sírógörcs között kedvesének.-Addig én figyelek a kicsire, Te csak aludj drágám! És ha felkelsz, már ketten várunk Rád! -megsimogatta Bianca homlokát miközben a másik szeme a kicsin volt, aki szintén kifáradtan álomba szenderült.

Még csak október vége volt, amikor Panka, a kis zsiráflány fura illatot érzett a levegőben. Számámra elég sok új illat volt az utóbbi időben, hiszen nemrégen született meg. De ez olyan más illat volt. Olyan nedves, kicsit csípős és kifejezetten hideg. Édesanyja csak úgy hívta: téli levegő. Elmesélte Pankának, hogy van olyan időszak, amikor vagy nagyon sok víz esik le fentről az égből vagy olyan nagyszemű hidegcsepp. De elmúlik. Minden elmúlik-állapította meg Panka édesanyja. Éppen erről az élményről kezdett mesélni, amikor egyszercsak az égből nagy pelyhekben kezdett esni a  hó. Panka nagyon megijedt és rögtön édesanyja testmelegére vágyott: a biztonságra, aki azt mondta Pankának:

-Drágám. Erről beszéltem. Ezt hívják úgy, hogy hó. Hideg, kicsit vizes, de gyere ide az árkádok alá, innen nézve csodálatos.

-De anyu én félek.-felelte szelíden Panka.

-Nincs mitől tartanod. Éppoly természetes, mint ahogy nyáron süt a nap.

-Jójó, de én félek.

-Gyere kicsim ide az árkádok alá és nézzük egy kicsit innen és meg fogod látni, hogy nincs mitől tartanod és milyen varázslatot küld az ég.

Panka édesanyjához bújva figyelte az új jelenséget és amikor már megszokta a hó jelenlétét, élvezni kezdte nézni.

-Néz anya, ez olyan tiszta és nem csak leesik a földre, hanem könnyeden esik alá az égből.

-Na ugye, megmondtam én neked.

-Anya, én ezt úgy elmondanám apunak. Keltsük fel, mutassuk meg neki, mert ezt látnia kell.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet felkleteni, de tudod mit? Miért is ne?

Panka már sietett is édesapját felkelteni, mert úgy érezte, semmit nem ér a szépsége a hónak, ha nem oszthatja meg azzal, akit szeret.

Róbert, az édesapa kicsit álmosan és morgósan vette tudomásul, hogy Panka ébresztgette őt:

-Apa! Apa! Gyere gyorsan! Nagyonb szépen esnek nagy fehér pelyhek az égből. Gyere menjünk ki, hogy ránk essen.

Róbert nagyon álmos volt, de tudta, hogy amikor ő volt gyermek és először látta meg a havat, akkor ő mit érzett és pont úgy szerette volna megosztani szüleivel, szerettével ezt az érzést, mint most az ő lánya. Csakhamar erőt vett magán, és elindult Pankával a hóra. Még nem maradt meg, de a pelyhek érintették foltos bőrét, és látta gyeremke szemében az örömöt. Úgy érzete, nem lehet nála boldogabb ember a földön. Csak az apukája lehetne itt, hogy ő is megoszthassa élményét vele, de sajnos már nem lehet vele.

Egy órányi hóesés után Panka csillogó, nagy barna szemeit látva sírni kezdett. Vegyül a szeretet, a boldogság és hiány érzése benne.

Panka még most is játszana a hóban, ha Róbert nem aggódott volna gyeremkéért, hogy fázik, ezért visszahívta a meleg istállójukba és szeretetteljesen behálózták szülei Pankát, míg Panka mély álomba nem szenderült…

Kint esős idő volt, és a szél kellemetlenül csípős volt a mai este. Az erdő sötétebb, borúsabb volt, mint egy másik átlagos napon. Anna a kis mókuslány egyedül kuksolt az oduban, amit még a barátjával készítettek évekkel ezelőtt. Bent nem volt hideg, mégis azt érezte, hogy jó lenne betakarózni, inni valami meleget, és befelé figyelni a belső hangjaira.

Anna be is takarózott gyorsan, és arra emlékezett, amikor anyukája énekelt neki: “Kint hideg az este, bent egy kislány álmát kereste. Aludj kincsem, aludj bogaram, álmodd, hogy az életed, boldogan és szépen élheted” A dallamokat éppenúgy hallotta a sötétben, mint egykor anyukájától. Néha kicsit könnybelábadt a szeme, de töretlenül hitt abban, hogy az új nap majd elhozza neki azt a biztonságot, amit anyukája mellett érzett. Most még nem így volt. Egyetlen barátja, Gilbert járt az eszében: vajon hol lehet most, mit csinálhat. Miután ezek jártak a fejében, megrázta magát úgy, hogy még hosszú farka is beleremegett a tövétől a végéig és énekelni kezdte anyja dalát. Megfogalmazta magának, hogy az a kötelék, amit magával hozott, az tartja életben a mókust. Kiment a vackából az esőbe és élvezte, ahogy a hideg cseppek végigperegnek testén. Ekkor valami történt: neszt hallott a sötétben. Odafordult és egy teljesen bőrig ázott mókust látott maga előtt. Elég rémes állapotban volt. Anna megszólította a kétségbeesett mókust:

– Ne félj tőlem. nem bántalak. Gyere be, bent meleg van az oduban. Szeretnék segíteni Neked.

A mókus félt. Nem tudni, hogy mitől, de félt.  Nem moccant meg, csak bámult Anna csillogó, segítő szemeibe. Anna nem hagyta annyiban a dolgot:

– Gyere na. Jobb bent, mint kint, nem igaz? Na jó, kaphatsz egy forró mogyorós italt is-majd az átmelegít csak gyere.

Most már leküzdötte félelmét a jövevény és elindult határozatlan léptekkel Anna felé.

– De nem zavarok? – kérdezte ijedt tekintettel a mókusfiú. Elég megviseltnek tűnt.

– Nem, dehogyis -felelt félszegen Anna- Gyere, mindjárt jobb lesz. Hogy hívnak?

– Ábelnek.

– Miért áztál kint az esőben?

– Mert elkergettek. Rosszat csináltam, amit nagyon bánok, de nem tudtam elmondani, hogy ne haragudjanak rám. És még a télapó sem fog nekem így hozni ajándékot- panaszkodott Ábel.

-Dehogyisnem. Az az egy kérdés van: megbántad vagy sem?

-Igen, megbántam, nagyon is.

-Akkor nem lehet semmi baj. A télapó ezt tudja és ettől még jó mókus maradsz.- szögezte le Anna. – Holnap pedig mindent elintézünk otthon annak rendje és módja szerint, de most gyorsan betakarlak és melegítek Neked mogyoróitalt.

Anna gondosan betakarta Ábelt, melegített neki mogyoróitalt és bámult Ábelre. Egy hintaszékbe ült és dúdolt mindenfélét, ami eszébe jutott. Ábel lelke a a nap eseményeibe annyira elfáradt, hogy elég hamar el is aludt.

Anna pedig arra gondolt, hogy mennyire jó érzés az, hogy gondoskodhat valakiről.

Másnap elment Ábellel elmagyarázni a családjának a helyzetet, de szinte szólnia sem kellett semmit, mert az aggódás és a szeret már megtette a dolgát, és amikor Ábel családja meglátta Ábelt örömökben csak sírni tudtak, hogy épségben látják viszont Ábelt.

Ezt teszi a szeretet.- gondolta Anna hazafelé menet. Ábel pedig azóta is sűrűn látogatja Annát, mert sosem felejti el neki azt, amit érte tett. Talán azóta össze is házasodtak.

Kedves Olvasóm! Rengeteg apró mese zajlik mindennapi életünkben, csak le kell írni. Ezt teszem én, és remélem, hogy az, aki szeretne magának, gyermekének egy “hagyományos”, néhol tanulságos apró mesével kedveskedni, szívesen veszi történeteimet.

Jó olvasást!