mindennapimese

Nem fogok soha ilyet tenni, mint most: magamról írok olyan nyíltsággal, amit nem tudom, hogy ki az, aki meg fog érteni. Talán az az egy, aki megszelídített vagy aki meg fog szelídíteni. Rengeteg dolog ragadt bennem így is, rengeteg gondolat, de egészen biztos, nem számítanak, mert ami „igazán lényeges, a szemnek láthatatlan”. Mindig tudtam, hogy így van, és tényleg! Minden szavamban, minden gondolatomban, amit megírtam, minden szépségben és hibában ott vagyok én magam. És hogy ez kinek jelent bármit is? Őszintén nem érdekel, de bízom abban, hogy mindenki felleli saját magát a sorokban vagy a sorok között. Ez a fontos.

Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a világban egy fiú. Ez voltam én. Éppen olyan életet éltem, mint bárki más, mégis valami különleges fény tündökölt a szememben. Mind ezt érezzük. Még szerencse. Ettől leszünk különleges emberek a Földön, és ettől leszünk különlegesek azok számára akik látnak minket, akik megszelídítenek bennünket. Igen, szándékosan használtam ezt a szót. És ha minden igaz, mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa, a Kis Herceg igaz, tiszta és megrázó élménye jut majd eszébe. Ez a szándékom. Számtalanszor jártam a Kis Herceg bőrében én, Dávid. Számtalanszor néztem a csillagokra úgy, ahogy az ember, a pilóta, akinek hiányzik a Kis Herceg. A Kis Herceg aki éppen a virágának lényegét értette meg Földi ittlétében. Ma velem történt meg az a csoda, hogy a Kis Herceg sorsa, tapasztalata végére értem-talán énmagam is felnőtt lehettem egy kicsikét.

Soha nem felejtem el azt, amikor Balázs elolvasta nekem egy múzeum kertjében kedvenc élethősöm történetét. Olyan tisztán és frissen él bennem, mintha az előbb tette volna meg, pedig tulajdonképpen ezzel én adtam számára a kis herceget és talán az élet fintora az, hogy utoljára is ezt kapta tőlem, vagy én kaptam tőle…nem is tudom.

Talán az élet megteszi helyettem, hogy ne kelljen annyira megaláznom magam, hogy Dávidnak megfejeljem ajándékomat ezzel,amit én írtam, ami annyiban különbözik az eredetitől, hogy a romlottságomat is tartalmazza, és ezt ne nekem kelljen átadnom számára. Talán lesz annyira kegyes a sors, hogy hozzásegít ahhoz, hogy úgy jusson el hozzá, hogy ne én adjam át számára.

Nem vagyok író, ez látszik, nem vagyok jó és nem vagyok rossz. Csupán olyan ember tudok lenni, mint bárki más. Minden meg van bennem, ami bárki másban is. Hús-vér ember vagyok szívvel, ésszel, hazugsággal, tisztasággal, önzőséggel, önzetlenséggel, büszkeséggel és annak feladásával.

Most pedig segítségül hívom ismét inspiráló könyvem, hogy megnyílhassak: „-Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!”

Nos, azt hittem, én ezt értettem mindig, amikor olvasom, de tudom, hogy most értettem meg igazán. Szeretünk valakit, valamit, aztán továbbállunk, mert nem értjük, mert nem ők vagyunk, hanem saját magunk. Vágyunk mindenféle dologra, talán meg is kapjuk, de úgy is elveszítjük, mert képtelenség fiatalon szeretni. Ó, nem, nem szerelemről beszélek. Kizárólag arról beszélek, ami oly fontos az életben: ami a szemnek láthatatlan.

Nyilván ezt sem értik a felnőttek és mégis értik egy kicsit. Szinte biztos, hogy ez így van jól. Hogy virággal álmodok-e az éjjel betegen vagy a ládával, a báránnyal, vagy a nevető csillagokkal még nem tudhatom. Felnőttként azt mondanám, hogy egyedül fogok aludni, ha pedig kinyitom a szemem, a szívem: akkor azzal az eggyel, aki megszelídített egyszer és mindenkorra.

Egy nagy cirkuszi sátor csillogása mellett egy elkerített részben Polly, a krémszínű paripa várta, hogy színpadra kerüljön. Pollyt már gyermekkora óta arra szoktatták, hogy különféle produkciójával kápráztassa el az embereket. Érezte, hogy lassan az ő ideje jön és megmutatja azt, amit tanult és a végén ha elég ügyes volt, jól lakhat. Ennek reményében Polly már csak az ételére tudott gondolni. Nagyon szerette a szénát és gyümölcsöt, amit kapni szokott. Kicsit talán torkos is volt. Ám amikor éppen nem szerepelt, mindig valami csintalanságon járt az esze. Hugónak, a fekete paripának el is mesélte gyorsan tervét:

– Hugó én ma, amikor meg kellene fordulnom, én úgy döntöttem, hogy megfordulva futok két kört az irányban visszafelé. – büszkélkedett.

Hugó egykedvűen hallgatta a kis Polly tervét, aki részletesen beavatta tervébe. Amikor már nem bírta hallgatni Polly csacsogását rámordult:

– Majd meglátod mit kapsz érte… üres lesz a poci pici Polly!

-Jaj Hugó, te mindig olyan maradi voltál. Majd meglátod, hogy dupla adagot kapok, mert valami újat csinálok.

– Azt meghiszem – hagyta rá először, de aztán rájött, hogy jobb, ha figyelmezteti a kis Pollyt, és visszarángatja a földre, mert ő már tudja, hogy hogyan reagálnak idomárjai ilyenkor – Figyelj kicsim, jobb, ha nem próbálod meg, mert éhes leszel a végén. Nem emlékszel, amikor Bertus próbált újdonságot? Szegénykémet úgy megverték, és ami fontosabb, a lelkesedését letörték, hogy azóta soha nem próbálta meg újra.

-De engem nem fognak, majd meglátod! -vágott vissza. Hugó úgy érezte, hiába tudja, hogy így lesz, amíg ő maga meg nem tapasztalja nem tud mit tenni. Makacs egy teremtést volt a kicsi Polly.

Hamarosan el is jött az ő ideje és pontosan mindent beváltott ahogy eltervezte. Várta a jutalmat, de az idomárja annyira megrémült, hogy zavarában ütni kezdte. Polly nem értette a helyzetet és fájt neki, de jobban fájt az, hogy Hugónak lett igaza, de már késő belátnia.

Amikor a produkciónak vége lett, az idomár dühösen ordított Pollyval a színfalak mögött. Polly belül zokogott, hogy rosszul döntött, de büszek teremtés volt, ezért nem akarta belátni. Hugónak csak annyit mondott miközben sírni lett volna kedve:

– Nem vagyok éhes most, de jól sikerült!

Hugó először csodálkozott a reakción, de később megérezte, hogy Polly nem boldog. Odament hozzá és úgy tett, mintha elhitte volna, de valójában érezte, hogy nem úgy történt minden, ahogy azt Polly sejtette vele. Polly éjszakai sírásai után arra döbbent rá, hogy neki van a világon a legjobb barátja, a legjobb lelki társa, mert csak ő képes mellette állni.

-Istenem, csak el ne veszítsem soha, mert többet ér Hugó aranynál, gyémántnál… mindennél. -suttogta a csillagoknak és szomorú, megtört lelke fájdalmára mély álomba szenderült a kis paripa.

Igen hűvös, friss levegő volt kint. Sötét és vészjósló idő riogatott mindenkit. A házban, ami furcsa békében állt magányosan viszont éppen az ellenkezőjét ontotta magából. Bent világos volt, a kandalló kellemes meleget árasztott magából, a kandalló párkányán pedig Benji, a szürke házimacska ébredezett éppen. Benji szertartásszerűen ébredt fel. Nagy ásítás, nyújtózás, mosdás és már a következő pillanatban azt várta, hogy mi lesz a napban az a pici momentum, ami érdekessé teszi a napját. Tudta, hogy lesz valami, ami a napban biztosan szép lesz számára.

Elindult hát felfedezni a környéket. Úgy járt-kelt kimérten, mintha az egész környék egyedül az övé lenne. Méltóságteljes lépésekkel, lassan, kimérten körbenézett és eltekintve egy-egy kisebb változástól nem látott semmi mást, ami kizökkentené őt az egyensúlyából. Míg nem észrevett valakit. Ahogy egyre közeledett felé azon vette észre magát, hogy valahonnan ismerős az illat amit érzett, ismerős valami neki. Elég közel került a másik cicához, akiről egyszercsak kiderült számára, hogy nem más, mint régi cimborája. Nemrégen még együtt éltek át mindent, amit átélhet két cica együtt. Rengeteget játszottak együtt felhőtlenül, együtt fedeztek fel mindent, amit érdemes. Igazi lelki társak voltak. Volt valami megmagyarázhatatlan kapocs közöttük. Egyik játék után Benji cimborája eltűnt, amit nagyon nehezen élt túl. Nem tudta mi lett vele, mi történhetett, de egyszercsak nem jött. Benji nem hitte, hogy magától, azt hitte, történt vele valami. Rengeteget szenvedett Beji a hiánya miatt. A játékok üressé váltak, az idő ellenséggé, amit nélküle töltött, a problémák sokkal nagyobbnak látszottak, mint annak előtte. És most itt áll előtte Berci teljes valójában sértetlenül. Berci mozdulatlanul várta, hogy Benji milyen reakciót tesz felé.

-Hát te élsz? – kérdezte Benji miközben még nem is fogta fel, ami történik éppen.

-Sajnálom.- felelte kicsit megkönnyebbülten Berci miközben már annak is örült, hogy régi cimborája nem zavarja el őt rögtön. – Hibáztam! Nagyot hibáztam! Én annyira mérhetetlenül megbántam. Kérlek, mondj valamit! -kérlelte Berci kétségbeesett hangon.

– Azt hittem, hogy soha nem látlak többé. Tudod te mit éltem át? -vádolta Bercit. Majd Benji rájött arra, hogy ennek nincs értelme. Ott volt előtte Berci, és rájött, hogy ez az egy lényeges dolog van. Odarohant Bercihez és úgy megszeretgette, hogy Berci azonnal sírásban tört ki. Benji szintén. Később, amikor kicsit megnyugodtak egy rövid beszélgetésbe kezdtek.

– Miért nem adtál eddig életjelet magadról? Hogy vagy?

– Ne haragudj Benji, úgy érzetem más az utam, el kell mennem. Megpróbáltam, de időközben rádöbbentem arról, hogy úgy kerestem az újdonságot, az értelmet az életemnek, hogy nem vettem észre, hogy eddig is meg volt minden ami ahhoz kellett. Velem voltál mindig, nagyokat játszottunk, mindig mindent megtettél értem magad is sokszor beáldozva. Bocsáss meg, elrontottam. De itt vagyok, mert be kellett látnom, hogy senki más nem olyan hűséges cimbora, mint te. Nagyon megbántottalak és nagyon nehéz lehetett neked és csak azt remélem, hogy kedvelsz még annyira,, hogy újból megbízz bennem és soha többé nem engedlek el kedves barátom! -Eközben Berci könnyei potyogtak és Benji annyira meghatódott, hogy az övé is.

-Berci, a poklok poklát jártam meg nélküled. Éltem, de azt éreztem, hogy semmit értelme nélküled a napoknak, de most itt vagy és ezzel már bizonyítottad, hogy az átalakulásod, a szerzett tapasztalataid méltóvá tettek arra, hogy megnézzük, emlékszel-e még az egérjátékra. Gyere menjünk játszunk egérjátékot!

-Menjünk!

Elindultak a kedvenc egerészőhelyük felé és várták, hogy előbukkanjon egy egér. Nem bántották az egeret soha, csak az volt a lényege, hogy úgy kellett terelni az egeret, hogy ne a másik felé vegye az egér az irányt miközben menekülni próbált. Imádták régen ezt a játékot. Felhőtlenül játszottak órákon át. Benji igazán boldognak érezte magát, hogy előkerült legkedvesebb cimborája.

Este lefekvéskor mindketten arra gondoltak, hogy a legjobb játék a világon ez. Hálát adtak azért, hogy visszakerült életükbe a játék, a szeretet, a boldogság.

Benji megtalálta magában az örömöt, Berci pedig megtalálta az érzést, hogy milyen jó belátni, ha valami hiányzik és nem késő soha helyrehozni. Hibázhat mindenki, ha belátja később, hogy hiba volt és helyre szeretné hozni. Este a kandalló tövében így szenderült álomra a két cica.

Kint kifejezetten napsütéses október végi nap volt. A fák csak úgy szívták magukba a napsütés energiáit, az őszi leveleken a napsugarak táncot jártak jókedvűen, könnyed játszi nemességgel, amikor bent egy kis házikóban valaki nagyo jajveszékelt. Ő Bianca volt, a mosómedve, aki éppen arra készült, hogy világra hozza csöppségét. Néha a fáradtság, néha a várakozás annyira megterhelte, hogy amikor éppen nem voltak fájdalmai, szinte abban a pillanatban el is aludt. Azt sem tudta néha, hogy hol van-elvesztette tér és idő érzékét miközben csak arra próbált koncentrálni, hogy nemsokára világra jön az a csöppség, akit Mortimerrel már oly rég óta vártak. Az első pillanattól fogva, amiko kiderült, hogy Bianca csöppséget vár, megváltozott minden, amiben addig hitt. Semmi más nem lett számára fontosabb, mint várni szeretettel a kis jövevényt. Minden nap beszéltek hozzá. Mortimernek, amint volt egy kis szabadideje rögtön Biancához és a kicsihez beszélt. Együtt várták, hogy megérkezzen. Mire eljött ez a nap, már rengetegszer végigbeszélték, hogy miylen életet szánnak a kicsinek, elképzelték, hogy milyen lesz, kire hasonlít majd, és, hogy mindent megtesznek azért, hogy a legszebb élete lehessen bármelyik másik mosómedvéjénél. Csodálatos napok voltak ezek. Most pedig Bianca csak arra tudott gondolni, hogy mikor lesz vége ennek az elviselhetetlen fájdalomnak. Csak az tartotta benne az erőt, hogy Mortimer mindvégig mellette volt. Szegény az a tehetelenségtől, az aggodalomtól elég furcsán viselkedett. Néha kétségei is támadtak, hogy elég jó tud-e lenni, hogy eléggé képes-e segíteni kedvesének.

-Bianca! -szólt Mortimer egy elesetebb pillanatában- Nagyon szeretlek! Tudod, hogy sohasem mondtam még ezt senkinek. Tarts ki drágám, nemsokára minden rendben lesz és Te leszel a legboldogabb mosómedve a földön! -nyőgte ki végül Mortimer teljesen őszinte hangon, kicsit zavartan félve attól, hogy ne hogy olyat mondjon, amivel kedvesét felbosszantja most, amikor így is nagyon nehéz neki.

-Jaj, nagyon fáj – nézett segítséget kérő szemekkel Mortimerre Bianca majd folytatta- Tudom, kincsem, tudom! Az, ami minket összeköt, nem ér fel semmivel sem a földön és most hamarosan itt lesz a csemeténk, akit annyira fogunk szeretni, mint senki mást a földön. Jaj! – kiálltott fel egy újabb fájdalomtól.

-Jaj, most mit csináljak? Mit tudok segíteni? -majd hangszínt váltott-Á, én addig elmegyek addig kóborolni, amíg itt leszel -viccnek szánta persze, mert azt gondolta, hogy a feszültséggel teli pillanatokban csak a vicc segíthet, de annyira erőltetett volt, hogy Bianca nevetni sem tudott rajta. Viszont felismerte kedvese törekvését, ezért mosolyogni próbált.

-Megyek veled -felelte, csak várj még pár percet, összekapom magam – próbált kicsit Bianca is engedni a viccelődésnek.

-És mi lesz a kis pocaklakóval?

-Természetesen velem jön, mást úgy sem tehet -mosolyodott el Bianca majd hirtelen felkiálltott egy újabb, erős fájdalomtól- Ó, azt hiszem, hogy… -és egy nagyon hangosat kiálltott és már a következő percben ott termett előtte egy piciny, szinte szőrtelen “valami” ahogy ők hívták. Megszületett a kis jövevény.

Mortimer szinte elájult az elmúlt egy perc eseményei láttán. Felváltva érzett félelmet, aggodalmat, tehetetlenséget. Szinte pillanatok alatt váltakoztak az érzelmei. Ő apuka lesz, a jövevénnyel minden rendben lesz-e, mi lesz, ha nem fogja őt szeretni a kicsi… de sok idő nem volt erre. Bianca szinte azután, hogy világra hozta a csöppsége, annyira kifáradt, hogy majdnem elaludt, de azért annyi energiája maradt még, hogy megkérdezze Molimert, hogy minden rendben van-e picivel:

-Drágám! Minden rendben?-fordult Bianca Molimer felé- Négy lába van és egy feje? Mutasd, hadd lássam!

-Igen, nézd! -szólalt meg Moltimer teljesen más hangon, mint aki nem is ezen a földön járna- Ő a mi picinyünk!!! -Moltimer ezek után a szavak után zokogásban tört ki. Ez volt az a boldogság könnye, amit csak az érthet meg, aki valamit várt már régóta, de nem kaphatta meg és egyszer csak ott volt előtte teljes valójában.  Bianca eközben szintén zokogásban tört ki és a könyneitől alig látta a picit, de az amit látott így is elvarázsolta és feledtette vele minden korábbi fájdalmát, szenvdését. Hát ez a boldogság!

-Gyere kedvesem, pihenj meg-szólt Molimer két sírógörcs között kedvesének.-Addig én figyelek a kicsire, Te csak aludj drágám! És ha felkelsz, már ketten várunk Rád! -megsimogatta Bianca homlokát miközben a másik szeme a kicsin volt, aki szintén kifáradtan álomba szenderült.

Még csak október vége volt, amikor Panka, a kis zsiráflány fura illatot érzett a levegőben. Számámra elég sok új illat volt az utóbbi időben, hiszen nemrégen született meg. De ez olyan más illat volt. Olyan nedves, kicsit csípős és kifejezetten hideg. Édesanyja csak úgy hívta: téli levegő. Elmesélte Pankának, hogy van olyan időszak, amikor vagy nagyon sok víz esik le fentről az égből vagy olyan nagyszemű hidegcsepp. De elmúlik. Minden elmúlik-állapította meg Panka édesanyja. Éppen erről az élményről kezdett mesélni, amikor egyszercsak az égből nagy pelyhekben kezdett esni a  hó. Panka nagyon megijedt és rögtön édesanyja testmelegére vágyott: a biztonságra, aki azt mondta Pankának:

-Drágám. Erről beszéltem. Ezt hívják úgy, hogy hó. Hideg, kicsit vizes, de gyere ide az árkádok alá, innen nézve csodálatos.

-De anyu én félek.-felelte szelíden Panka.

-Nincs mitől tartanod. Éppoly természetes, mint ahogy nyáron süt a nap.

-Jójó, de én félek.

-Gyere kicsim ide az árkádok alá és nézzük egy kicsit innen és meg fogod látni, hogy nincs mitől tartanod és milyen varázslatot küld az ég.

Panka édesanyjához bújva figyelte az új jelenséget és amikor már megszokta a hó jelenlétét, élvezni kezdte nézni.

-Néz anya, ez olyan tiszta és nem csak leesik a földre, hanem könnyeden esik alá az égből.

-Na ugye, megmondtam én neked.

-Anya, én ezt úgy elmondanám apunak. Keltsük fel, mutassuk meg neki, mert ezt látnia kell.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet felkleteni, de tudod mit? Miért is ne?

Panka már sietett is édesapját felkelteni, mert úgy érezte, semmit nem ér a szépsége a hónak, ha nem oszthatja meg azzal, akit szeret.

Róbert, az édesapa kicsit álmosan és morgósan vette tudomásul, hogy Panka ébresztgette őt:

-Apa! Apa! Gyere gyorsan! Nagyonb szépen esnek nagy fehér pelyhek az égből. Gyere menjünk ki, hogy ránk essen.

Róbert nagyon álmos volt, de tudta, hogy amikor ő volt gyermek és először látta meg a havat, akkor ő mit érzett és pont úgy szerette volna megosztani szüleivel, szerettével ezt az érzést, mint most az ő lánya. Csakhamar erőt vett magán, és elindult Pankával a hóra. Még nem maradt meg, de a pelyhek érintették foltos bőrét, és látta gyeremke szemében az örömöt. Úgy érzete, nem lehet nála boldogabb ember a földön. Csak az apukája lehetne itt, hogy ő is megoszthassa élményét vele, de sajnos már nem lehet vele.

Egy órányi hóesés után Panka csillogó, nagy barna szemeit látva sírni kezdett. Vegyül a szeretet, a boldogság és hiány érzése benne.

Panka még most is játszana a hóban, ha Róbert nem aggódott volna gyeremkéért, hogy fázik, ezért visszahívta a meleg istállójukba és szeretetteljesen behálózták szülei Pankát, míg Panka mély álomba nem szenderült…

Kint esős idő volt, és a szél kellemetlenül csípős volt a mai este. Az erdő sötétebb, borúsabb volt, mint egy másik átlagos napon. Anna a kis mókuslány egyedül kuksolt az oduban, amit még a barátjával készítettek évekkel ezelőtt. Bent nem volt hideg, mégis azt érezte, hogy jó lenne betakarózni, inni valami meleget, és befelé figyelni a belső hangjaira.

Anna be is takarózott gyorsan, és arra emlékezett, amikor anyukája énekelt neki: “Kint hideg az este, bent egy kislány álmát kereste. Aludj kincsem, aludj bogaram, álmodd, hogy az életed, boldogan és szépen élheted” A dallamokat éppenúgy hallotta a sötétben, mint egykor anyukájától. Néha kicsit könnybelábadt a szeme, de töretlenül hitt abban, hogy az új nap majd elhozza neki azt a biztonságot, amit anyukája mellett érzett. Most még nem így volt. Egyetlen barátja, Gilbert járt az eszében: vajon hol lehet most, mit csinálhat. Miután ezek jártak a fejében, megrázta magát úgy, hogy még hosszú farka is beleremegett a tövétől a végéig és énekelni kezdte anyja dalát. Megfogalmazta magának, hogy az a kötelék, amit magával hozott, az tartja életben a mókust. Kiment a vackából az esőbe és élvezte, ahogy a hideg cseppek végigperegnek testén. Ekkor valami történt: neszt hallott a sötétben. Odafordult és egy teljesen bőrig ázott mókust látott maga előtt. Elég rémes állapotban volt. Anna megszólította a kétségbeesett mókust:

– Ne félj tőlem. nem bántalak. Gyere be, bent meleg van az oduban. Szeretnék segíteni Neked.

A mókus félt. Nem tudni, hogy mitől, de félt.  Nem moccant meg, csak bámult Anna csillogó, segítő szemeibe. Anna nem hagyta annyiban a dolgot:

– Gyere na. Jobb bent, mint kint, nem igaz? Na jó, kaphatsz egy forró mogyorós italt is-majd az átmelegít csak gyere.

Most már leküzdötte félelmét a jövevény és elindult határozatlan léptekkel Anna felé.

– De nem zavarok? – kérdezte ijedt tekintettel a mókusfiú. Elég megviseltnek tűnt.

– Nem, dehogyis -felelt félszegen Anna- Gyere, mindjárt jobb lesz. Hogy hívnak?

– Ábelnek.

– Miért áztál kint az esőben?

– Mert elkergettek. Rosszat csináltam, amit nagyon bánok, de nem tudtam elmondani, hogy ne haragudjanak rám. És még a télapó sem fog nekem így hozni ajándékot- panaszkodott Ábel.

-Dehogyisnem. Az az egy kérdés van: megbántad vagy sem?

-Igen, megbántam, nagyon is.

-Akkor nem lehet semmi baj. A télapó ezt tudja és ettől még jó mókus maradsz.- szögezte le Anna. – Holnap pedig mindent elintézünk otthon annak rendje és módja szerint, de most gyorsan betakarlak és melegítek Neked mogyoróitalt.

Anna gondosan betakarta Ábelt, melegített neki mogyoróitalt és bámult Ábelre. Egy hintaszékbe ült és dúdolt mindenfélét, ami eszébe jutott. Ábel lelke a a nap eseményeibe annyira elfáradt, hogy elég hamar el is aludt.

Anna pedig arra gondolt, hogy mennyire jó érzés az, hogy gondoskodhat valakiről.

Másnap elment Ábellel elmagyarázni a családjának a helyzetet, de szinte szólnia sem kellett semmit, mert az aggódás és a szeret már megtette a dolgát, és amikor Ábel családja meglátta Ábelt örömökben csak sírni tudtak, hogy épségben látják viszont Ábelt.

Ezt teszi a szeretet.- gondolta Anna hazafelé menet. Ábel pedig azóta is sűrűn látogatja Annát, mert sosem felejti el neki azt, amit érte tett. Talán azóta össze is házasodtak.

Kedves Olvasóm! Rengeteg apró mese zajlik mindennapi életünkben, csak le kell írni. Ezt teszem én, és remélem, hogy az, aki szeretne magának, gyermekének egy “hagyományos”, néhol tanulságos apró mesével kedveskedni, szívesen veszi történeteimet.

Jó olvasást!